Ugrás a tartalomra

Nincs más út, csak a könnyebb út - FISZ-JAK-est - Sínbuszdarabok 2.

Asztalhoz ülnek, rendelnek. Ásványvizet, fröccsöt, vagy sört – híg nedűket, hiszen még a prédavárás ideje ez. Aztán lassan besomfordál a hallgatóság, s kisvártatva átvonulunk mindannyian a megfelelő terepre. A moderátor Turi Tímea bármilyen kecsesen is forgolódik, alkatából fakadóan nem tudja eltakarni a mögötte is figyelő, fehér ventilátort; viszont csöndes örömmel nyugtázza, hogy ránézésre többen vannak a közönség soraiban, mint a résztvevők székein. Mosolyogva jegyzi meg azt is, hogy a két szervezet tagjai nem szeparáltan, hanem egymás mellé szóródva foglaltak helyet. S valóban, a Fiatal Írók Szövetsége és a József Attila Kör ilyetén keveredése láttán eszünkbe juthat a Vörösmarty-epigramma: „víg, bús, balga, mogorva vegyest”.

 

 

Síndarabok

Benyomások és tényképek a II. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál szegedi és szabadkai eseményeiről

Második rész

 


 

 

Nincs más út, csak a könnyebb út

 

 

 

[Navigátorok a Sínbusz Fesztivál várótermében. FISZ-JAK est, Grand Café, 2009. október 8.]

 

A két szervezet egyszerre érkezik a Grand Caféba. Olybá tűnik, mintha rájuk várnék, pedig csak arról van szó, hogy valamiért még mindig nem tudom teljes biztossággal megtalálni a szegedi kultúrrendezvények egyik meghatározó helyszínét, elveszetten méregetem az épületeket, évek óta minden alkalommal. Bezzeg az írók! - Nos, az írók szagot fognak. Határozottan, de elegánsan, vektorpontossággal közelítik meg a területet, tekintetükben az oroszlánok erős bizonyossága: ők tudják, hogy mi fog itt történni.

Asztalhoz ülnek, rendelnek. Ásványvizet, fröccsöt, vagy sört – híg nedűket, hiszen még a prédavárás ideje ez. Aztán lassan besomfordál a hallgatóság, s kisvártatva átvonulunk mindannyian a megfelelő terepre. A moderátor Turi Tímea bármilyen kecsesen is forgolódik, alkatából fakadóan nem tudja eltakarni a mögötte is figyelő, fehér ventilátort; viszont csöndes örömmel nyugtázza, hogy ránézésre többen vannak a közönség soraiban, mint a résztvevők székein. Mosolyogva jegyzi meg azt is, hogy a két szervezet tagjai nem szeparáltan, hanem egymás mellé szóródva foglaltak helyet. S valóban, a Fiatal Írók Szövetsége és a József Attila Kör ilyetén keveredése láttán eszünkbe juthat a Vörösmarty-epigramma: „víg, bús, balga, mogorva vegyest”.

Miért érdemes tagnak lenni? – hangzik el a kérdés, melyre a JAK elnöke, Balogh Endre személyes sztorival felel. Megtudjuk, hogy korábban elhatározta: semmilyen egyesületbe nem fog belépni; és szándékában szépen ki is tartott egy ideig – míg kutyasétáltatás közben össze nem futott Karafiáth Orsolyával. A költőnő épp a Wagner-társaság egyik üléséről érkezett, és tündér-egyszerűséggel csupán ennyit mondott: mindenhol tagnak kell lenni.

 

 

 


Csepregi János, Nemes Z. Márió, Győrffy Ákos és Turi Tímea. A moderátor esete a hátszéllel

 

 

Mészáros Márton a szervezett irodalom előnyeit ecseteli, a kellemes társaságokat, s a nem kevésbé kellemes kapcsolatokat. Csepregi János itt-a-piros-hol-a-pirost játszik a „szervezet” szóval: említést tesz egy donorlistáról, amit állítólag szigorúan csak egyesületi tagoknak hoztak létre, így szükség esetén egymástól kapnának szerveket. (A prioritásokról azonban nem beszél, hogy ki is a sürgősebb eset: az, akit cserbenhagyásos gázolással, vagy az, akit lassan növekvő daganattal kényszerít az irodalom transzplantációra.)

Balogh Endre szerint nem biztos, hogy egy szervezet aktívabb tagjai egyben a jobb írók és költők is; Győrffy Ákos erre kijelenti, hogy ő JAK-tagként semmi azzal járó aktivitást nem fejt ki; 2004-ben lépett be az egyesületbe – „ha már kiadták” a kötetét. Neszlár Sándor úgy véli, hogy húsz év múlva a kánon meghatározó alakjai vagy a JAK vagy a FISZ mostani tagjai lesznek. A fentebbi példa alapján a két szervezet elsődleges profiljának azt tartja, hogy a tagokat kötetkiadáshoz juttassák. „Nincs más út”.

Nemes Z. Márió a rend kedvéért vázolná a másik, nem létező utat: „a magányos bivaly, vagy a magányos vadász, az egy nehéz műfaj”, „szeretjük az egyéni hangot, a markáns individualizmust, de ez nem így működik”. Nemes egyszerűséggel állapítja meg, hogy az irodalom mások segítségével lesz jobban önmaga.

Felolvasások következnek, a forgatókönyv erre is kész: Tímea vezényletével ábécérendben követik egymást a szerzők. Balogh Endre készülő drámájából olvas, melynek főhőse (noha kissé iszákos) a városban megtett egymillió „killamétere” során egyetlen balesetet sem csinált, gyermeket viszont igen, akit sakkban is tart: „legyen meg nekem az a lecke, mire megiszom a sörömet!”. Csepregi János gyermekbeszélője szerint krétát enni „tökre jó”, ha nincs kedve az embernek dolgozatot írni, és egyáltalán, „lógni a suliból baró”, de bárányhimlőt kapni hatodikban „tök ciki, inkább már halna meg az ember tisztességesen”. Győrffy Ákos azt illusztrálja, milyen lehet „elsuttogni a kezdettől eddig a pillanatig az egészet, felmondani, és semmit sem hagyni bent”. De mi történhetett akkor, mikor „jött fel a nap a tudatban”?

A hallgatóság minden felolvasót megtapsol. Arra gondolok, hogy vajon mennyire természetes ez a taps – nem a konkrét helyzetről beszélve, és nem minősítve a jelenlévőket, hanem –, hogy általában mennyire helyénvaló megtapsolni a szerzőket, mennyire műsor, mennyire produkció a felolvasás, érezheti-e magát zavarban például egy költő, ha megtapsolják.

Nemes Z. Márió versein azonban már olykor nevetgél is a publikum, majd lassan beleszokik ebbe a regiszterbe, és széles mosollyal várja a soron következő kuncognivalót. Persze, mint annyi jó költő szövegeiben, Nemes verseiben is van irónia, van humor, még ha fekete is. És talán az én defektem mindössze, de ezeket én Máriónál vérkomolyan veszem. Egyébként is, ő maga figyelmeztet: „ha nem szereted a csendet, ne gyere játszani”.

Neszlár Sándor kész kötetből olvas, az Inter Presszóból, a Váróterem című szöveget. Érzékeink tőrbe csalásával teleportál bennünket egy álló vonat vagonjába, ahol „állítólag egy fiúcska húzta meg a vészféket, ezért kell hajnalig várni”. Ha kell, hát kell, ülünk, várunk, hallgatunk, „percek telnek el, de a szerelvény még mindig áll.” Turi Tímea szerint mindannyian a Sínbusz Fesztivál várótermében vagyunk.

 

 

 


A türelem Váróterem. Neszlár Sándor felolvas, Balogh Endre ellenőrzi pulzusát

 

 

A mindeddig igen jó érzékkel ütemezett moderálás most kissé megtorpan: némi praktikus információt követően rövidre és röviden zárul az est. Előbbi erény, utóbbi hiány. Persze ez a hiány is lehet jótékony: a fesztiválnak ezzel koránt sincs vége. De azért egy pillanatra átfut kicsi agyamon, hogy holnap majd a Sínbusz-túrán meghúzom a vészféket.

 

Molnár H. Magor

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.