Krúdy és a buddhizmus - Vasárnapi levelek 117.

Tárca
 
 
Négy költő együtt vacsorázik Budapesten. Voltak már korrektorok, balettművészek, cégvezetők, gyárosok, filozófushallgatók, főszerkesztők, disszidensek, doktoranduszok, rózsakertészek, regényírók, drámaszerzők, reklámgrafikusok, sajtmesterek, rakodómunkások, programozók, és ki tudja még mi minden. Persze nem egyszerre, nem mindegyikük, hanem összevissza, s csak ami most így hirtelen eszembe jutott. Ekkor felvetem nekik új kisesszém ötletét: Krúdy és a buddhizmus. Micsoda??? Együtt nevetünk. 
 

 

 

 

 

Krúdy és a buddhizmus

 

 

 

Egyikük azt mondja, nahát, ő erre már gondolt, ő ezt már kitalálta, s úgy gondolja, csak olyasvalaki írhatja meg, akit ő talált ki. S mivel ő talált ki engem: megírhatom. Pedig én csak arra gondoltam, hogy Krúdy hősei, s maga a szerző is, annyira mélyen érzékeltet bizonyos dolgokat, különösen a vágyak vonzó előszobáit, sötét és puha termeit, hogy azt csak olyan ember teheti, aki tudja mit ír le, mit mond. Mert e termekben a szenvedésből faragják a bútorokat, s ki beléjük ül, nem is sejti, hogy a tér tette ilyenné. A vágyak titkos terei ültették a szenvedés karosszékeibe, fektették a szomorúság díványaira. Tudja, amit Buddha tudott, hogy a vágy, az szenvedés, hogy a lemondás, és a többi helyes ösvény kivezethet minket a szenvedés termeiből, a vágyak csábító előszobáiból az igaz bölcsességhez. Úgy tudja, mint aki várakozott eleget már a vágyak szobácskáiban, s elmerült eléggé a szenvedés termeiben. De úgy is, mint aki – nevethetünk ezen, de – ismeri Buddha tanát. Ezt fogom most bizonyítani – mondtam a négy költőnek, s rendeltünk még egy üveg vörösbort.
A másikuk azt mondta, nevezzem meg a szöveghelyet, s az idevonatkozó szakirodalmat, majd nagyot koccintott poharával az enyémen. Az Őszi utazások a vörös postakocsin utolsó fejezetében Rezeda Kázmér és Krónpinc Irma a Gellérthegy szerpentinjein sétál, Irma így kérdez: „Ha bajba jutok, szerencsém elhágy, szívemben kígyók laknak és az álmomban szörnyetegek: megtudhatom magától azt a szót, amely megszabadít szenvedéseimtől?” Erre Rezeda felemelt fejjel, nyugodt és éber tekintettel így válaszol: „Azt a szót már most megmondhatom önnek. Talán hasznát veheti. Egy vándorló szerzetes volt Indiában és a neve: Buddhó.” Páli átírásban használja Buddha nevét. A történet tovább folyik, s egy másik szöveghelyen, kicsit később Rezeda egy könyvből idézi ezt a mondatot: „Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a fájdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről.” – lábjegyzetben a régebbi kiadásoknál ennyit találunk ott: L. J.: Dhammó.
A szakirodalom nem kimondottan foglalkozik a témával, két fontos kivétel azonban legalább érinti. Az egyik Szabó Ede közismert, alapos Krúdy-monográfiája, ahol ezt írja az Őszi utazásokról: „Itt merül fel először, mindjárt az ajánlásban, Buddha neve, s a regény végén, amikor Rezada úr szakít Krónprinc Irmával, a helyzet iróniája ellenére is őszintének érezzük a svábhegyi hársfa alatt keresztbe rakott lábbal ülő negyvenéves férfi vallomását: Amint múltak az évek, mind erősebben lett bennem a gondolat, hogy szenvedéseimtől csak Buddhó vallása révén szabadulhatok… …. A legtöbb férfi negyvenedik esztendeje közeledtével buddhista lesz.” Szabó Ede megjegyzi, hogy „A könyvélmény – Lénárd Jenő Dhammó című könyvének friss olvasása – itt is tetten érhető, de az életformaváltás, sőt az aszkézis, a lemondás vágya, hitelesen Krúdy gyötrődéseiből fakad.”
Lénárd Jenő – ismét egy elfelejtett szerző az irodalomtörténet számára. Ki volt Lénárd, aki talán – erős a gyanúm – az említett Krúdy regényben Bonifácz Béla figurájához is minta lehetett? Lénárd Jenő (1878–1924) a századelő különleges alakja, filozófusa, orientalistája, írója, akit jóformán csak a németnyelvű keletkutatás nem felejtett el, köszönhetően németül megjelent cikkeinek, és persze fia. Pedig kiemelkedő munkáit magyarul írta, mint amilyen a kétkötetes - sajnos szintén elfelejtett - Dhammó, vagy a Buddho-rupam esszéje, mely „Buddha testiségével” foglalkozott. Eugen (Jenő) 1907-ben részese volt az angol Buddhist Society of Great Britain and Ireland alapításának. 1909-ben áttért az evangélikus hitre, akkor vette fel a Lénard Jenő nevet. Felesége Hoffmann Ilona (1888–1938) volt. Lénárd Jenő mondják, hogy legalább tíz nyelven beszélt. Buddhizmusról szóló alapműve – az említett Dhammó után – 1914-ben a Budapesti Tudományegyetemen filozófiai doktorátust szerzett. 1918 májusától Kis-Ázsiában vezetett expedíciót. A háború végén az expedíció tagjait internálták, és csak 1919 januárjában térhettek haza. 1919 augusztusától Fiumében az Atlantica Hajózási Társaság képviselője volt. Trianon után Ausztriába költöztek. 1924-ben Bécsben halt meg. Lénárd Jenő fiát sokan ismerhetik, Lénárd Sándor a Micimackó latin fordítója, a Római konyha, a Völgy a világ végén, és más művek méltán megbecsült szerzője. Jóllehet Lénárd Jenő eredményeit a keletkutatás közel száz év alatt lehet meghaladta, nekünk mégis a Buddho-Rupam esszéjét érdemes volna újra elolvasni… – mondtam a négy költőnek. Arra, hogy valójában ki volt, fia, Lénárd Sándor „Apám” című történelmi esszéje világít rá a legjobban, melyből kiderül, hogy „Nem olvashattam el könyvét Buddha életéről, mert nem volt ideje megírni – ez lett volna művének harmadik kötete.” Megjegyzem ehhez az esszéhez, csak Hunyady Sándor Családi album című önéletrajzi vallomása fogható. A kettőt érdemes volna összevetni, mint Oscar Wilde De Profundisát Boethius A filozófia vigasztalásával, vagy a pirkadatot az alkonnyal. De mindezt meghagyom filoszoknak, kiknek ez a foglalkozása, s visszatérek történetemhez.
Nos, Rezeda-Krúdy elolvasván a Dhammót, méltán mondja, finom iróniával Irma azon kérdésére, hogy „Buddhista lett?” – „Mindig az voltam, csak nem tudtam.” Vajon ismerte személyesen Lénárdot? Egészen biztos vagyok benne, bár bizonyítékom nincs. Igaz is, eszembe jut még Szörényi László egyik tanulmánya, ahol Krúdyval és Béccsel foglalkozik, s van egy ilyen mondat valahol az elején, hogy „Reméljük azt is, hogy vizsgálatunk a dzsungelszerű Krúdy-életműben valamelyest járható ösvényt vág, akkor is, ha a szórványos Krúdy-filológia nemigen is segíti munkánkat” – éppen így lehetünk Krúdy és a buddhizmus kapcsolatával, mely éppen csak egy a sok lehetséges ösvény közül, s megjegyzem, az említett Szörényi-tanulmány 41-es lábjegyzete kitér egy pillanatra erre a Lénárd-kapcsolatra is. Nem előzmény nélküli tehát a filológia és az irodalomtörténet kutatói számára Krúdy és a buddhizmus összefonódásával foglalkozni, mégis nem jellemző, mondhatni nincs benne a köztudatban. Pedig.
A harmadik költő mosolygott, s szólt, rendeljünk végre. Nyúlgerincet ettem, s éreztem előre, hogy álmaim úgy fognak elszaladni e szegény nyulacska hátán, mint midőn túl sok szép lányt látok az Andrássy úton, s csak nehezen alszok el gyöngy kedvesem mellett. Pedig a reggel mindig ragyogó, az ébredés kibékít a csöndes éjszakák után kissé talán a valódi önmagammal is. Talán harmadikuk tudott a legtöbbet a prózáról, a szépen folyó mondatokról, visszaidézni sajnos már lehetetlen. Hanem eszembe juttatta Hunyady Sándor 1924-es írását Krúdyról, talán a legérvényesebb nyilatkozatot róla: „Az ég tudja, hogy mi lehetne, ha egy nyugati író ismereteivel volna fölfegyverezve. Talán óriássá nőne, talán elvesztené zsenijét. Így azonban mindenestre óriásinak hat. Romba dőlt templomnak, vagy inkább föl nem épített palotának, amelyhez a hatalmas anyag össze van hordva. Ott a kő, a vas, csak éppen nem áll a ház.” – s e romok között nem is oly nagy csoda, ha az ott szendergő véletlenül éppen egy kis „Buddhó-rupamot” talál.
A negyedik költő indulás előtt karon ragadott. Elkísérlek egy darabon még – mondtam magamnak. És csendesen elindultam sétálni egy szépséges estén ugyanabban a városban, csak egy szomorú századdal később, mint Krúdy Gyula, s egy különös század hajnalán.  
 

 


Weiner Sennyey Tibor
 

IRODALOM
KRÚDY Gyula: A vörös postakocsi I.-II. Szépirodalmi. 1977.
LÉNÁRD Jenő: Dhammó. I.-II. 1912.-1913.

LÉNÁRD Jenő: Buddho-rupam. 1913.
SZABÓ Ede: Krúdy Gyula - Arcok és vallomások. Szépirodalmi. 1970.
SZÖRÉNYI László: Bécs szimbolikus szerepe Krúdy műveiben - I.n.: "Múltaddal valamit kezdeni" - Magvető. 1989.
LÉNÁRD Sándor: Apám. - MEK
HUNYADY Sándor: Krúdy Gyula jubilál (1924) - I.n.: Álmatlan éjjel -.Szépirodalmi. 1970.
HUNYADY Sándor: Családi album

 

 

 

 

Krúdy Gyula:


Őszi utazások a vörös postakocsin

 

A vörös postakocsi pihenése

 

(részlet)

 

 

(…)
– Messzire megy tőlünk? – kérdezte némi hallgatás után Irma, mialatt hibás szemét a tavaszi földre szegezte és foxterrier kutya első lábaihoz hasonló lépése álmodozó és merengő volt a kis szürke betétes cipőcskében.
– Annyira megyek, mint a szél.
– Látni fogom néha?
– Ha behunyja a szemét.
– A hangját hallom?
– Ha fülére tapasztja a két kezét, és arra figyel, hogyan dobog a szíve a magányban.
– Megszoríthatom a kezét?
Rezeda úr nem felelt.
Irma megismételte a kérdést:
– Megfoghatom a kezét?
– Majd egyszer… Talán még visszatérek a régi budai házak közé, ahol boldog, boldogtalan, de ifjú voltam.
– Ha bajba jutok, szerencsém elhágy, szívemben kígyók laknak és az álmomban szörnyetegek: megtudhatom magától azt a szót, amely megszabadít szenvedéseimtől?
Rezeda Kázmér felemelte a fejét. A tekintete nyugodt, derült és éber volt.
– Azt a szót már most megmondhatom önnek. Talán hasznát veheti. Egy vándorló szerzetes volt Indiában és a neve: Buddhó.
Krónprinc kisasszony reménytelenül csóválta a fejét:
– Önök férfiak tele vannak babonákkal, rögeszmékkel, jó és rossz ideálokkal, amelyek az élet keserves bajában kikötőcölöpök, amelyekre kötelet vetnek. Politika, tudomány, költészet, gyűjtés és játék: mind megannyi rögeszme, amelynek falai közé elvonulnak a mindennapi élet szenvedései elől. De mi, szegény nők gyengéd, nyitott, szinte mezítelen szívvel járunk-kelünk az életben. Az egyetlen hely a templom, ahol bizonyos időre gyógyító írt találunk szenvedéseinkre.
– Buddhó éppen azt a vallást alapította, amely megszabadít a szenvedésektől – felelt Rezeda úr.
Krónprinc Irma halkan, szinte bocsánatkérőleg folytatta a maga mondókáját:
– Én még élni szeretnék, hisz május havában leszek huszonegy esztendős – szólt szemérmesen.
R. K. úr gyengéden megfogta a leány karját és egy útszéli padra vonta maga mellé. Halkan, szenvedély nélkül és mégis derülten beszélt:
– Tíz esztendő előtt öngyilkosságot követtem el, mert még nem voltam harminc esztendős. Egy régi Corvin-házban vártam a gyógyulást a Tabánban és mellettem volt a nő, aki miatt a tettet elkövettem.
»Olykor vendégünk is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnyeperen, Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddhó imádatát hozta a földgolyó túlsó feléről. Egy hétig tehervonaton juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a tibeti határon, ahol kozák helyőrségek voltak, és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kínai imádságot tanult és Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhónak új híveket szerezzen ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta fel boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már tudta, hogy miért rongyos.«
– Ámde, még fiatal voltam ez idő tájt – folytatta elmerengve Rezeda Kázmér –, és nem igen tulajdonítottam fontosságot kis barátom tanításának, az élettől való szépséges elborultságának, keresztbe vetett lábakkal, kiegyenesített derékkal és éberen felemelt fejjel való üldögélésének a budai hegyek elhagyott barlangjaiban vagy magányos fák alatt. Pedig hányszor kérdezte, hogy miért nem akarok szenvedéseimtől megszabadulni, a vágyaktól megmenekülni, testemet megvetni és a nyolcrétű útra lépni, amelynek a végén a paradicsom, a Nibbanam van, ahol a láng kialszik! Kedvesemre néztem ilyenkor és megcsóváltam a fejem. Még nem múltam el harminc esztendős és örömömet leltem abban, hogy én vagyok az a boldogtalan úriember, akinek már semmije sincs, csak a szerencsétlensége mulattatja.
Azóta elmúlt tíz esztendő és rongyos kis barátom oktatásait nem felejtettem, mindig többször idéztem őket emlékezetembe, csöndes délutánokon könyveket olvastam a nevezetes Gótamó Buddhóról, az indiai papról, aki csak egyszer mosolygott életében, midőn apósával találkozott, s az szemrehányást tett neki nőnélküli, elmélyedő, boldog életmódjáért. Amint múltak az évek, mind erősebben lett bennem a gondolat, hogy szenvedéseimtől csak Buddhó vallása révén szabadulhatok, céltalan, haszontalan, tunya, szenvedélyes és érzéki életemnek csak úgy vethetek véget, ha rálépek a nyolcrétű útra, amelyet kétezer ötszáz esztendő előtt egy homokba és dzsöngelbe temetett városban, Lumbini indiai városban született bölcs megjelölt a boldogulás útjának. Derült éberség, megelégedettség, csönd, nyugalom örökbéke jár e vallás követésében. Jóság és bőkezűség, földi érzésektől való megszabadulás, örökös tisztaság és testietlenség a jutalmam, ha őt elkísérem. Szenvedni többé nem fogok, ha elgondolom, hogy csak testek vannak itt, csak érzések vannak itt, csak gondolatok vannak itt, csak jelenségek vannak itt, amelyek keletkeznek és elmúlnak, és engem közömbösen érintenek, mert felül vagyok mindenen. Egy fa alatt ülök az erdőben, s azt gondolom magamban, amit akarok. Csak jót, szépet, szenvedésmenteset, s nem törődöm azzal, hogy mit gondolnak szerte a világban az emberek. »Elragadó, testvér, a Gózingamerdő, isteni a tiszta holdvilágos éj, a fák teljes virágzásukban vannak, azt hinnéd, égi illatok lengenek körülötted.«S elmélyedtem és meggyógyultam; bévülről már buddhista szerzetes, egy álruhás bikkhu voltam, midőn önnel megismerkedtem Irma, és kedvéért még egyszer visszatértem a mindennapi életbe. Tudtam, hogy nagy szenvedések várnak itt reám, megpróbáltatások és töprengések, kockára tettem a vallásom által ígért hervadhatatlan életet, lépéseket tettem a megöregedés és a halál felé, amelyet pedig szerzetes létemre sohasem ismertem volna meg ijesztőségében, csak jóságában és szépségében – a maga kancsi szeméért visszajöttem a buddhista paradicsomból, a Nibbanámból.
Itt voltam.
Míg egy napon felkerestem azt a magányos fát a Svábhegyen, amely alatt először ültem keresztbe tett lábakkal, kiegyenesített derékkal és éber gondolatokkal, ahol magamat az indiai istennek felajánlottam: és a köznapi életnek csodálatos, közömbös és megvilágosodott elmém visszatért. A bölcsek és öregek, sokat szenvedők és megcsalatottak istene, Gótamó Buddhó reám lehelt az indiai erdőből. Többé nem fáj az élet, leányom. A nyolcrétű utat ismét bejártam, és ma elutazom a paradicsomba.
– Buddhista lett? – kérdezte Irma, meglepetten.
– Mindig az voltam, csak nem tudtam. A legtöbb férfi negyvenedik esztendeje közeledtével buddhista lesz. Ne paráználkodj! – mondta a hitvallásom harmadik parancsolata. Csak az eszelős öregek nem tartják meg e szabályt.
Krónprinc kisasszonynak egy kemény, elszánt ránc támadt a homlokán, a két szeme között. Elhatározottan felállott helyéről. A kesztyűjével babrált, aztán könnyes, haragos szemével elfelejthetetlenül a Rezeda arcába nézett:
– Mindig tudtam, hogy okos ember – szólt visszafojtott hangon. – De azt sohasem gondoltam, hogy vallásos meggyőződések alapján adja ki az utamat.
Bokáig érő bundájában csöndesen, kissé előrehajlott fejjel és elgondolkozva indult el Krónprinc Irma a szerpentin úton. Válla igen keskeny volt, bizonyosan mellbetegség szokta kínozni, és rövid nyaka volt: és oly kívánatos volt, mint a paradicsomi asszony. R. K. úr Buddhó egyik mondásával vigasztalta magát:
»Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a fájdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről.« *
A szerpentin út fordulójánál Irma visszanézett. Rezeda úr ekkor már keresztberakott lábakkal ült a tavasz közeledését kékes árnyékkal jelző hársfa alatt. S miután reggel volt éppen, két kezét feje fölött összekulcsolva tisztelte a hat világtájat: keletet, delet, nyugatot, északot, a nadírt és a zenitet. Pesten és Budán harangoztak, mintha valamely készülő nagy hangversenyhez stimmelnék össze hangszereiket a toronyőrök. Gazdag embert temetnek délután.
A buddhista emelt fővel, boldogan ült a tavaszi földön.
 
 
 
* L. J.: Dhammó

Kommentek elrejtése, megjelenítése