Szálkák a színpad alól 2009/1. – Kritikus tudósítások a 19. szegedi Thealterről

Helyszíni

 

„A kiszolgáltatottság nem lepte meg a honosított, hazánkba igazolt Hamletet, aki az őrülettel kacérkodva az aranycsapat 1526-os számú mezébe bújt, haptákba vágta magát a Himnusz hallatán, és kiválóan dekázott térdvédőjében, rövidnadrágjában a Hobo Blues Band 6:3-jára.” – Boldog Zoltán tudósításának első része a 19. szegedi Thealter előadásairól.

 


 

 

 

Szálkák a színpad alól 2009/1. –

 

Kritikus tudósítások a 19. szegedi Thealterről

 

 

Keresd és kövesd a kék nyulat, és rátalálsz a 19. szegedi Thealter helyszíneire! – mondhatná a vizualitást kiegészítő reklámszlogen, de a fesztivál hagyományaiból sejthető, hogy nagyon kevés lesz az ilyen didaktikusan kimondott frázis. Ha pedig lesz is, talán csak annak az illúziónak az eszközeként, amely a rendezvény kulcsszavaként tematikusan összeköti az egyes előadásokat, és amelyet Balog József is hangsúlyozott a Szabad Színházak Nemzetközi Találkozóját megnyitó beszédében. Talán tavalyi cilinderéből került elő a nyúl, amely most színes fejfedővé (kapedlivé?) változva – és ezzel sajátos formában megadva a tiszteletet a Régi Zsinagógának – már nem nyújthatott menedéked a különös szimbólumnak. És talán van is alapja a menedék szónak, mert a vonuló madárhad a Nils Hollgersontól Hitchcockig terjedő allúziókat kelthet. És talán a Thealter végére mindenki megtalálhatja illúziók között a sajátját, amely közelebb áll Nils Holgersonhoz, mint a művi vagy bármilyen formájú rémülethez.

 

Balog József megnyitja a 19. Thealter

 

 

A nyitóelőadás – Nagy József Regionális Kreatív Műhely: Sho-bo-gen-zo – Az igazlátás ösvényei (Régi Zsinagóga, 2009. július 20.)

 

 

A Sho-bo-gen-zo-hoz vezető ösvények közül a hang, a mozgás és a látvány volt az az út, amely alapján a nyitóelőadással mélyvízbe dobott fesztiválozónak a kimondott szó esetleges zsákutcáit szinte teljesen megkerülve alkalma lehetett az igazlátás nyomait kutatni. A kutatás a disszonánsan nyitó és a hangszereiket a harmóniába átvezető Joelle Leandre nagybőgőjátékával és Szelevényi Ákos fúvós- és ütőhangszereivel vette kezdetét, és azzal a mozgásszínházzal, amely az előadást ihlető középkori Japánt idézhette meg. Az egykori férfit és nőt, az embert a korhű maszkok mögött, ami gyorsan lehullott, hogy a mimika és a gesztusok keltette illúziók félreértésre adjanak okot. Félreértésre, amiből düh, önmarcangolás, könyörgés, végül simogatás és mosoly lett. Happy end.

 

 

Színpadkép, forrás: www.thealter.hu

 

 

A hangszerkíséret és a tánc fokozatos összehangolódását olyan fényjátékok kísérték, amelyek az állandó változásban lévő anyag, a folytonos átalakulás illúzióját keltő fény mozgásával a metamorfózist képszerűsítették. A metamorfózis az archaikus mozgásszínházból fekete öltönyös figurákká alakuló Nagy Józseffel és Cecile Loyerrel folytatódott, akik viszonya az elnyújtott diszharmóniából az egymásra találásig terjedt. A férfi talán udvarolt, a nő talán visszakozott, a férfi unikornist és angyalt teremtett (alig láthatót), majd a bábjátékkal a képlékeny forma átalakult ki tudja, mivé, messze voltunk.

 

Az ember már nem elég, újabb tárgyak kerültek a színpadra: pálcikák, csuklyák és székek. Tárgyak, melyek funkciója változott: a szék kulaccsá, majd végül az egymásra találás helyszínévé, ahol megpihenhetett férfi és nő a tánc után, ahol megpihenhetett és megnyugodhatott a néző, mert hosszas agónia után megkapta a prospektusban ígért Igaz Harmóniát.

 

 

A kulaccsá változó székek, forrás: www.thealter.hu

 

Az Igaz Harmónia nem adta magát könnyen, így az igazlátás ösvényei nem csak összetettek, koncentrált figyelmet igénylők, hanem hosszas tépelődéssel, küzdelemmel járók – mondhatná a mese tanulsága. A békét, igazságot és boldogságot megtalálni nem egyszerű – taníthatná a Sho-bo-gen-zo, ha közhelyekben beszélne. De nem úgy és nem is beszél.

 

 

Menszátor Héresz Attila: Hamlet-illúziók (Régi Zsinagóga, 2009. július 21.)

 

Egy év után még el sem temettük emlékezetünkben a túlvilágról monologizáló Jászait, aki Menszátor Héresz Attila előadásában elevenebb volt, mint az egykori színésznő mai kultusza, máris újabb, ismertségéből és szerkezeti felépítéséből adódóan összetettebb kihívásokat tartogató feladatra vállalkozott az önmagát rendező színész. A Hamlet kvázi-monodrámává formálása látványos, a modern (film)színház kelléktárát kihasználó és a magyar kultúrát ironikusan megidéző csavarral oldotta meg a darab és az egyszemélyes színház kereteinek feloldását.

 

 

Színpadkép, forrás: www.thealter.hu

 

A darab szereplőit a folpack-ba csomagolt irodai széket trapézalakban határoló három vetítővásznon a részletekig megtervezett, a valódi, egyidejű párbeszéd illúzióját megteremtő film jelenítette meg. Hamlet őrülete így ismét egy réteggel gazdagodott, hiszen az egyes snitteken feltűnő alakok a jelenlét illúzióját keltve, de valójában éppen jelen-nem-létükkel hangsúlyozták a képkockákkal monologizáló kiszolgáltatottságát. A modern Hamlet időben és térben valódinak látszó, de a valós érintkezésről lekéső párbeszédet folytatott, akár a tévéképernyő előtt ülő modern hamletek. Nem irányíthatta a dialógusokat, mert a vászon gyakran kifehéredett egy-egy monológ közben, magára hagyva a királyfit.

 

Ez a kiszolgáltatottság nem lepte meg a honosított, hazánkba igazolt Hamletet, aki az őrülettel kacérkodva az aranycsapat 1526-os számú mezébe bújt, haptákba vágta magát a Himnusz hallatán, és kiválóan dekázott térdvédőjében, rövidnadrágjában a Hobo Blues Band 6:3-jára. A visszafordíthatatlan őrülettel a labda halálfejjé változott, mint ahogy a korábbi átöltözésnél a szövetkabát alól előkerült a fekete póló a stilizált koponyacsonttal. Az irónia helyén volt az egyik legnépszerűbb Shakespeare-darab feldolgozásában, hiszen a könnyen összerakható események, a szállóigéből új életre keltett szövegmozaikok éppen mai nyelvre fordították a drámát.

 

 

Hamlet mint magyar válogatott labdarúgó, forrás: www.thealter.hu

 

 

A színészi teljesítményen kívül az operatőri munkának, a vetítéstechnikának és a film szereplőinek köszönhetően olyan illúziót láthatott a teltházas régi zsina, amely alapján elhihette: valóban „kizökkent az idő”, de a Hamlet bőrébe bújt Menszátor Héresz Attila a lehető legbátrabb megoldásokkal áttolta azt egy pillanatra 2009-be. Ó, kárhozat.

 

 

Radikális Szabadidő Színház: Gyros-töredékek (1.0) (Jate Klub, 2009. július 21.)

 

Rosencrantz és Guildenstern villanyszerelők, keresik a hibát – a rendszerben, bárhol, ott, ahol nincs. Ott, ahol nincs, csinálnak. Egymással és egymás ellen dolgoznak. Szerencsétlenek, bohócok, szeretnivalók. Egyszer főszereplők, de máris mellékszereplők. Hézagos angol tudásuk már-már maga is techno, akár az átvezető részek. Meghalnak, feltámadnak, újabb szereplőkkel találkoznak. Apával és lányával, a lehallgatótiszttel és várandós gyermekével, zsarolással. Meg egy bombával és egy színpaddal, melyet Hamletnek készítenek. Hamletnek, aki megérkezik. Végül minden robban.

 

Az apró elemek nagy színháza az ELTE-n alakult társulat előadása, és akár a Gyros darabjai, úgy álltak össze egy nagy falattá, majd egy könnyen emészthető hosszú vacsorává. Az abszurd kellékeivel, lehetetlen helyzetekkel, némi elidegenítéssel, ügyesen kihegyezett apró szituációkkal és nyelvi megoldásokkal (Guns and Rosencrantz). Slágergyanús dallal a Simon and Guildfunkeltől, a Talán eltűnök hirtelen és az Apokrif frenetikus előadásával, utóbbi hangalámondásos kivonatolásával. Leleményes és egyben minimalista megoldások, a szöveg helyett beszélő arcjátékkal, gesztusokkal és mozgással, melyet videóbeté-tech kísér-tech. Az Apokrif vizionált apokalipszise a robbanással elérkezett, a katarzis is ott keresendő, vagy máshol, vagy sehol.

 

 

Guildenstern nem is halott, forrás: www.thealter.hu

Várjuk a folytatást.

 

 

Jelena Stikova: Tula (Kisszínház, 2009. július 21.)

 

A történetképzés kényszere nehéz feladat elé állította a táncszínház befogadóját Jelena Stikova előadásán, mert a heterogén és gyakori váltásokra építő jelenetek nem hagytak esélyt a mozgáselemek részleteire. Az elnyújtott bevezetés udvari bolondhoz hasonlító figuráit, a rituális, de minden komolyságától és humorától megfosztott oszlopállítást olyan őselemek követték, mint az állva szülés és a csupasz testek mesélte Ádám és Éva története. A történet, már ha volt egyáltalán, korokon és civilizációkon ívelt át, melyet a díszletek a hegyvonulatokból és felhőkarcolókból összegyúrt óriásai is erősítettek, akár az egykor toltékok lakta mexikói magasföld és a mai Mexikóváros lettek volna egymásra vetítve. Aki az előadás ajánlója után tolték táncra számított, csalódhatott, hiszen az oszlopállításon kívül az univerzális ősmotívumok bármely ősi civilizáció sajátjainak tekinthetők.

 

Színpadkép, forrás: www.thealter.hu

 

 

A képzett, felépítésükben és mozgásukban is kifogástalan testek gyakori eltűnése a színpadról, a rögtönzésszerű, elektronikus és akusztikus egyszemélyes zenekíséret egy végső összhang hiányáról tanúskodott. A kellékek és a hanghatások olyan félrevezető narratív szálat húztak el a néző szeme előtt, melybe direkt módon és megtévesztettként kapaszkodhatott. A fényes papírokkal megjelenített vitorlák és a víz hullámzásának hangjai akár a felfedezések és a tolték civilizáció eltűnésének kapcsolatát is kirajzolhatták, holott az egykori népcsoport helyét az aztékok vették át. Nem ezen múlott azonban a meglepő zenei betétekkel dolgozó produkció kétséges hatása, melyet a gyenge taps is visszaigazolt. Se tolték, se orosz, se humoros, se komoly, és mozgásszínházként is csak apró elemek nehezen összeilleszthető élménye maradhatott.

 

 

A 19. Thealter első napjai a táncszínház jegyében teltek, de Menszátor Héresz Attila ismét magasra tette a mércét bármely későbbi előadásnak, legyen az bármilyen jellegű produkció. Aki viszont a képzőművészet-párti, a Kisszínházban megtekintheti Kőrösi András fotókiállítását, melyet a magasból Balog József megnyitott.

 

 

Balog József ismét megnyit (Csak, hogy keretes legyen)

(Hamarosan folytatódik tudósítássorozatunk a 19. szegedi Thealterről.)

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése