Mandics György: A manipulált forradalom
Kapható A KÖNYVESBOLTOKBAN
és az IJK-shopban
1989 decembere rég várt fordulatot hozott Románia életébe: a "karácsonyi forradalom" megdöntötte az európai kommunizmusok egyik legvadabb formáját, Nicolae Ceauşescu diktatúráját. Akinek erről a diktatúráról nincsenek személyes élményei, Mandics György nagy lélegzetű könyvéből, A manipulált forradalomból ízelítőt kaphat abból is, hogyan, miként kergette a román diktátor, "a nép legszeretettebb fia" és "világhírű tudós" felesége, az ország 1-es és 2-es számú embere, valamint a hű kiszolgálók hada a végső kétségbeesésbe a lakosságot, amely adott pillanatban a fegyverekkel is képes volt szembenézni.
Mandics György: A manipulált forradalom
(részlet)
2. NAP
Szombat, december 16.
A Timotei Cipariu utcából valósággal kitüremlett a sokaság a kocsiútra, úgyhogy az itt haladó autóknak lassítaniuk kellett, hogy valakit el ne üssenek. De Y. oldalán, a patika és az élelmiszerbolt között is jócskán álltak. A villamosmegálló járdaszigetén pedig tűt sem lehetett leejteni a sok szájtátitól. Egy bőrkabátos molesztálta itt a nőket és főként az idősebb férfiakat.
– Közlekedjenek! Nincs dolguk otthon? Mozgás! Vagy megunták az életüket?
A patika előtt egy kék Dacia állott. Hivatali kocsi sárga rendszámtáblával. Y. arrébb ment, mert a benne ülő alak ugyancsak forgatta a fejét, nyilván ismerős arcokat keresett, amelyeket ma mutattak neki a szeku hatalmas fényképtárában.
A bőrkabátos most két fiatal munkásnőbe kötött bele.
– Mit totojáztok itt?
– Villamosra várunk. Nem szabad?
– Itt a villamos. Tűnés!
– Jó, jó.
A lányok felléptek a lépcsőre. De csak egyik lábbal, mert közben a kis utca felé füleltek, ahol felmorajlott a tömeg. A zajra visszaléptek, s kikandikáltak a kocsi eleje előtt. A szekus sem volt képes türtőztetni kíváncsiságát, ő is előbbre jött, hogy belásson az utcába. A villamosvezető sem mutatott semmi hajlandóságot az indulásra, amin az utasok se nagyon bánkódtak, hiszen mind a túlsó oldalra tapadtak.
– Elvtársak! Honpolgárok! Kérem, oszoljanak! Menjenek haza!
– Huó! – zúgott a tömeg.
– Kérem, én Petre Moţ vagyok, a város polgármestere!
– Pfujj!
– Nézzék, itt áll mellettem Tőkés László!
– Hurrá, hurrá!
– Látják, én betartottam az ígéreteimet. Az ablakokat beüvegezték, a feleségét megvizsgálták, nem fogják kilakoltatni.
– Igaz ez, tiszteletes úr? – kérdezte a tömeg magyarul.
– Igaz, híveim!
– Să spună şi în română! Sîntem mulţi aici care nu ştim maghiara! (Mondja románul is! Itt sokan vagyunk, akik nem tudunk magyarul!)
– Domnul Moţ a ridicat cordonul de miliţie din faţa casei, a permis unei comisii medicale să consulte soţia mea bolnavă, care este gravidă, au fost puse geamurile, şi mi-a promis că execuţia de evacuare din locuinţă nu se va aplica! (Moţ úr megszüntette a rendőrségi őrizetet a ház előtt, engedélyt adott egy orvosi bizottságnak, hogy megvizsgálja terhes, beteg feleségem, helyreállították az ablakokat és megígérte, hogy a kilakoltatási végzést nem hajtják végre!)
– Nem hisszük! Nu credem! – zúgta két nyelven a tömeg.
– Adja írásba! Să dea în scris! Să dea în scris!
Az egész tömeg átvette és szótagolva, ritmizálva kiáltotta.
– Să dea în scris! Să dea în scris!
A jelszót átvették az utca túlsó oldalán levők is, akik nem sokat hallottak a párbeszédből, de azt megértették, hogy a hatóságok ismét csak ígérgetésekkel akarják betömni az emberek száját.
Most már az egész utca egyetlen lüktető, üvöltő kígyó volt.
– Să dea în scris! Să dea în scris!
Moþ elvtárs kétségbeesetten integetett, míg a tömeg elcsendesedett.
– Úgy lesz, elvtársak! Csakhogy ehhez idő kell! Meg nem is az én hatásköröm, de ígérem, a szakállánál fogva cibálom ide a püspököt Nagyváradról, s itt fogja aláírni a kilakoltatásról való lemondást!
Egyesek tapsoltak, mások fütyültek, volt, aki kacagott, maga elé képzelve a Moþ elvtárs által vázolt képet, megint mások kételyüknek adtak hangot, hogy szombat délben már biztosan nincs a püspök a hivatalban, hogyan lehet őt előszedni? A tömeg vitatkozó csoportokra szakadt szét, az ablakokat bezárták, s hamarosan látták, ahogy a túloldalon elindul egy sárga számtáblájú, fekete Dacia Moþ elvtárssal a hátsó ülésen.
– A cirkusznak vége! Beszállás! – vezényelt a bőrkabátos és sokan engedelmeskedtek. A villamos zsúfolásig megtelt, majd lassan kivánszorgott a megállóból.
Y. ösztönösen a patika előtt parkoló kék Daciára nézett. A benne lévő alak láthatóan egy rádiótelefonon a feljebbvalóit tudósította. A tömeg itt is megritkult, ezért Y. jobbnak látta, ha betér az élelmiszerboltba, mintha dolga lenne, végigsiet a sótlan murokkonzervek, kékkáposzta-savanyúság, csomagolt só, árpakása és súrolópor-dobozokkal tömött végtelen tárlók között – ez volt a szokásos felhozatal már hetek óta. Ha nem számítjuk az egyik sarokban az utcalistákkal ácsorgó eladókat, akik a fél liter repceolajat, egy kiló cukrot és tíz tojást, egynegyed vajat, fél kiló lisztet, vagyis a tisztességes honpolgár egyhavi fejadagját voltak hivatva kiszolgálni, ha éppen mindhárom kapható volt egyszerre, ám ez, mint ma is, nem volt valószínű, hiszen láthatóan csak lisztjük volt. Y.-t ez csak annyiban érintette, hogy megtudja, mikor érdemes neki is bemennie a saját élelmiszerboltjába, ahol a neve szerepelt az utcalistán, mivel általában a városban szinte egyszerre kezdődött el a hiány, vagy jött meg a készlet egy része, s kezdtek osztani valamit. Ma úgy tűnt, hogy reménytelen a helyzet, nem érdemes már az élelmiszerbolttal próbálkoznia. Átment a kenyérrészleghez, nem voltak sokan, de a kenyér is olyan kőkemény volt, hogy embert lehetett volna ölni vele. Amint a pékek mesélték, ez azért van így, mert a régi kenyérbúzát a termelésben felcserélték a takarmánybúzára, mivel ennek nagyobb a hozama, tehát könnyebben el lehet érni vele az illuzórikusan magasra srófolt terveket. Csakhogy idővel ezek a valós hozamok sem lettek már elég nagyok a telhetetlen Elnöknek, s a takarmánybúza sem tudta követni az előirányzott csillagászati számokat, amelyeket licitálási alapon az íróasztal mellett találtak ki az Elvtárs kegyeire áhítozó pártaktivisták, másfelől viszont a takarmánybúzáról kiderült, hogy azért takarmánybúza a neve, mert nem alkalmas a kenyérsütésre, kicsi a sikértartalma. A belőle készített kenyér tömör lett, a héja rögtön a sütés után kőkemény, a belseje pedig, ha nem szárították eléggé, ragacsos. Így aztán az embereknek hozzá kellett szokniuk a baltás kenyérhez, mivel baltával, bárddal lehetett leginkább szeletelni. Y. mégis vett belőle, mint más halandók, kiknek nem volt pék haverjuk, aki félretett a legfelső pártaktivisták belső boltjai számára fenntartott valódi kenyérből néhányat, s a műszak után a kerítésen keresztül csempészte ki az árut a sütödéből.
Y. hóna alá vette a kenyeret és kiment újra az utcára. A Timotei Cipariu most viszonylag csöndes volt. Egy gyermek járt az emberek között és sárga viaszgyertyákat árult. A szekusok az őrhelyeiken álltak, illetve ültek. A kék Daciában ülő nem beszélt már, hanem utasításokat kapott. Y. jobbnak látta, ha nem várja meg a további fejleményeket. Ideje volt, hogy a napközis óvodába menjen és hazavigye Évát.
Irodalmi Jelen Könyvek, 2009