Ugrás a tartalomra

Mandics György: A manipulált forradalom

Kapható A  KÖNYVESBOLTOKBAN

 

és az IJK-shopban

 

 

1989 decembere rég várt fordulatot hozott Románia életébe: a "karácsonyi forradalom" megdöntötte az európai kommunizmusok egyik legvadabb formáját, Nicolae Ceauşescu diktatúráját. Akinek erről a diktatúráról nincsenek személyes élményei, Mandics György nagy lélegzetű könyvéből, A manipulált forradalomból ízelítőt kaphat abból is, hogyan, miként kergette a román diktátor, "a nép legszeretettebb fia" és "világhírű tudós" felesége, az ország 1-es és 2-es számú embere, valamint a hű kiszolgálók hada a végső kétségbeesésbe a lakosságot, amely adott pillanatban a fegyverekkel is képes volt szembenézni.

 

Mandics György: A manipulált forradalom

 

(részlet)

 

2. NAP


Szombat, december 16.

A Timotei Cipariu utcából valósággal kitüremlett a sokaság a ko­csiútra, úgyhogy az itt haladó autóknak lassítaniuk kellett, hogy va­lakit el ne üssenek. De Y. oldalán, a patika és az élelmiszerbolt kö­zött is jócskán álltak. A villamosmegálló járdaszigetén pedig tűt sem lehetett leejteni a sok szájtátitól. Egy bőrkabátos mo­lesz­tálta itt a nőket és főként az idősebb férfiakat.
– Közlekedjenek! Nincs dolguk otthon? Mozgás! Vagy megunták az életüket?
A patika előtt egy kék Dacia állott. Hivatali kocsi sárga rend­számtáblával. Y. arrébb ment, mert a benne ülő alak ugyancsak for­gatta a fejét, nyilván ismerős arcokat keresett, amelyeket ma mutattak neki a szeku hatalmas fényképtárában.
A bőrkabátos most két fiatal munkásnőbe kötött bele.
– Mit totojáztok itt?
– Villamosra várunk. Nem szabad?
– Itt a villamos. Tűnés!
– Jó, jó.
A lányok felléptek a lépcsőre. De csak egyik lábbal, mert közben a kis utca fe­lé füleltek, ahol felmorajlott a tömeg. A zajra vissza­lép­tek, s kikandikáltak a ko­csi eleje előtt. A szekus sem volt képes türtőztetni kíváncsiságát, ő is előbbre jött, hogy belásson az utcába. A villamosvezető sem mutatott semmi haj­lan­dóságot az indulásra, amin az utasok se nagyon bánkódtak, hiszen mind a túl­só oldalra ta­padtak.
– Elvtársak! Honpolgárok! Kérem, oszoljanak! Menjenek haza!
– Huó! – zúgott a tömeg.
– Kérem, én Petre Moţ vagyok, a város polgármestere!
– Pfujj!
– Nézzék, itt áll mellettem Tőkés László!
– Hurrá, hurrá!
– Látják, én betartottam az ígéreteimet. Az ablakokat be­üve­gezték, a fe­le­sé­gét megvizsgálták, nem fogják kilakoltatni.
– Igaz ez, tiszteletes úr? – kérdezte a tömeg magyarul.
– Igaz, híveim!
– Să spună şi în română! Sîntem mulţi aici care nu ştim ma­ghiara! (Mondja ro­mánul is! Itt sokan vagyunk, akik nem tudunk ma­gyarul!)
– Domnul Moţ a ridicat cordonul de miliţie din faţa casei, a per­mis unei co­misii medicale să consulte soţia mea bolnavă, care este gravidă, au fost pu­se geamurile, şi mi-a promis că execuţia de eva­cuare din locuinţă nu se va ap­lica! (Moţ úr megszüntette a rend­őr­ségi őrizetet a ház előtt, engedélyt adott egy orvosi bi­zott­ságnak, hogy megvizsgálja terhes, beteg feleségem, helyreállították az ab­lakokat és megígérte, hogy a kilakoltatási végzést nem hajtják végre!)
– Nem hisszük! Nu credem! – zúgta két nyelven a tömeg.
– Adja írásba! Să dea în scris! Să dea în scris!
Az egész tömeg átvette és szótagolva, ritmizálva kiáltotta.
– Să dea în scris! Să dea în scris!
A jelszót átvették az utca túlsó oldalán levők is, akik nem sokat hallottak a pár­beszédből, de azt megértették, hogy a hatóságok ismét csak ígérgetésekkel akarják betömni az emberek száját.
Most már az egész utca egyetlen lüktető, üvöltő kígyó volt.
– Să dea în scris! Să dea în scris!
Moþ elvtárs kétségbeesetten integetett, míg a tömeg el­csen­de­se­dett.
– Úgy lesz, elvtársak! Csakhogy ehhez idő kell! Meg nem is az én hatásköröm, de ígérem, a szakállánál fogva cibálom ide a püs­pököt Nagyváradról, s itt fogja aláírni a kilakoltatásról való le­mon­dást!
Egyesek tapsoltak, mások fütyültek, volt, aki kacagott, maga elé kép­zelve a Moþ elvtárs által vázolt képet, megint mások ké­te­lyük­nek adtak hangot, hogy szombat délben már biztosan nincs a püspök a hivatalban, hogyan lehet őt elő­szedni? A tömeg vitatkozó cso­portokra szakadt szét, az ablakokat bezárták, s hamarosan látták, ahogy a túloldalon elindul egy sárga számtáblájú, fekete Dacia Moþ elv­társsal a hátsó ülésen.
– A cirkusznak vége! Beszállás! – vezényelt a bőrkabátos és sokan en­gedelmeskedtek. A villamos zsúfolásig megtelt, majd lassan ki­ván­szorgott a megállóból.
Y. ösztönösen a patika előtt parkoló kék Daciára nézett. A benne lévő alak lát­hatóan egy rádiótelefonon a feljebbvalóit tudósította. A tömeg itt is meg­rit­kult, ezért Y. jobbnak látta, ha betér az élel­mi­szerboltba, mintha dolga lenne, vé­gigsiet a sótlan mu­rok­kon­zer­vek, kékkáposzta-savanyúság, csomagolt só, ár­pakása és sú­ro­ló­por-dobozokkal tömött végtelen tárlók között – ez volt a szo­kásos felhozatal már hetek óta. Ha nem számítjuk az egyik sarokban az ut­calistákkal ácsorgó eladókat, akik a fél liter repceolajat, egy kiló cukrot és tíz to­jást, egynegyed vajat, fél kiló lisztet, vagyis a tisz­tességes honpolgár egyhavi fej­adagját voltak hivatva ki­szol­gál­ni, ha éppen mindhárom kapható volt egy­szer­re, ám ez, mint ma is, nem volt valószínű, hiszen láthatóan csak lisztjük volt. Y.-t ez csak annyiban érintette, hogy megtudja, mikor érdemes neki is be­mennie a saját élelmiszerboltjába, ahol a neve szerepelt az ut­calistán, mivel ál­talában a városban szinte egyszerre kezdődött el a hiány, vagy jött meg a kész­let egy része, s kezdtek osztani va­la­mit. Ma úgy tűnt, hogy reménytelen a hely­zet, nem érdemes már az élelmiszerbolttal próbálkoznia. Átment a ke­nyér­részleghez, nem voltak sokan, de a kenyér is olyan kőkemény volt, hogy em­bert lehetett volna ölni vele. Amint a pékek mesélték, ez azért van így, mert a régi kenyérbúzát a termelésben felcserélték a ta­kar­mánybúzára, mivel ennek na­gyobb a hozama, tehát könnyeb­ben el lehet érni vele az illuzórikusan ma­gasra srófolt terveket. Csakhogy idővel ezek a valós hozamok sem lettek már elég nagyok a telhetetlen Elnöknek, s a takarmánybúza sem tudta követni az elő­irányzott csillagászati számokat, amelyeket licitálási alapon az író­asztal mel­lett találtak ki az Elvtárs kegyeire áhítozó párt­ak­ti­vis­ták, másfelől viszont a ta­karmánybúzáról kiderült, hogy azért ta­kar­mánybúza a neve, mert nem al­kal­mas a kenyérsütésre, kicsi a sikértartalma. A belőle készített kenyér tömör lett, a héja rögtön a sütés után kőkemény, a belseje pedig, ha nem szárították elég­gé, ragacsos. Így aztán az embereknek hozzá kellett szokniuk a baltás ke­nyérhez, mivel baltával, bárddal lehetett leginkább szeletelni. Y. mégis vett be­lőle, mint más halandók, kiknek nem volt pék haverjuk, aki félretett a legfelső párt­aktivisták belső boltjai számára fenntartott valódi kenyérből néhányat, s a mű­szak után a kerítésen keresztül csempészte ki az árut a sütödéből.
Y. hóna alá vette a kenyeret és kiment újra az utcára. A Timotei Ci­pariu most vi­szonylag csöndes volt. Egy gyermek járt az em­berek között és sárga vi­asz­gyertyákat árult. A szekusok az őr­he­lyei­ken álltak, illetve ültek. A kék Daciában ülő nem beszélt már, hanem utasításokat kapott. Y. jobbnak látta, ha nem várja meg a to­vábbi fejleményeket. Ideje volt, hogy a napközis óvodába men­jen és ha­zavigye Évát.

 

Irodalmi Jelen Könyvek, 2009
 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.