Ugrás a tartalomra

A művészet nem elit ügy... (interjú Kukorelly Endrével)

 A felnőttek – te meg én, mi mind – bírunk egyfajta gyerek-képpel. „A” gyerek édesbájos cukifalat, hudearanyos, (ahhoz-képest-mekkora) okos-igazságos, szeretőszív, romlatlan – magyarán jó. Csak retardált.
A nagyfülű-bűbáj valdízni-figurák, a negéd dallamvilág, meg a gazdagerzsi-poétikájú versikék, az a „kulturális zaj”, amivel eleve nyakon vannak öntve, totál lezúzzák ab ovo hibátlan „ízlését”. Ez a zaj a felnőttek művészi szocializációjának „terméke”.

 

 

A művészet nem elit ügy

 

– skype-interjú Kukorelly Endrével –

 


 

 

Kukorelly Endre 1951. április 26-án született Budapesten. Költő, író, a Magyar lettre Internationale szerkesztője. 1995-96-ban DAAD-ösztöndíjas. A Képzőművészeti Főiskola intermédia tanszékén kreatív írás kurzust vezetett. Díjai: Legjobb Első Kötet díja 1985. Év Könyve díj 1991. Vilenica Kristály-díj 1992. József Attila-díj 1993. A Soros Alapítvány Weöres Sándor-díja 1994. A Mikes Kelemen Kör díja 1994. Déry Tibor-díj 1995.Alföld-díj 1998. 1999. A Jelenkor Kiadó Könyvdíja 2000. A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja 2003. 2004 Palládium díj, 2005 Édes Anyanyelvünk-pályázat: a Katona József drámaírói pályázat nyertese, 2005 POSZT, Vilmos díj, 2005 Csernus díj, 2006 Magyar Köztársasági Érdemérem Lovagkeresztje, 2006 Irodalmi Jelen-díj. Legutóbbi kötete a Samunadrág.

 

Onagy Zoltán: Éjszaka félfüllel, félálomban hallottalak a Kossuthon (Mészáros Sándorral párban) a gyerekverseket, a karácsonyi verseket, a gyerekeknek szóló gügyögést, pöntyögést korbácsoltátok. Gondoltam, megkérdem, mi nem ezen nőttünk fel? Ha egy gyerek MÁR olvas, MÁR hajlandó könyvet kézbe venni, onnan alig kell lendület, hogy leforduljon a gügyögésről. Arról nem beszélve, hogy az egész világ gügyög és pöntyög, a reklámoktól az amerikai szeretlek-apuanyu filmeken át az agyat szétgügyögő Megasztárig. Mi tehát a feladat? Hogyan másként?

Kukorelly Endre: A felnőttek – te meg én, mi mind – bírunk egyfajta gyerek-képpel. „A” gyerek édesbájos cukifalat, hudearanyos, (ahhoz-képest-mekkora) okos-igazságos, szeretőszív, romlatlan – magyarán jó. Csak retardált. A nagyfülű-bűbáj valdízni-figurák, a negéd dallamvilág, meg a gazdagerzsi-poétikájú versikék, az a „kulturális zaj”, amivel eleve nyakon vannak öntve, totál lezúzzák ab ovo hibátlan „ízlését”. Ez a zaj a felnőttek művészi szocializációjának „terméke”. Ugyanis valamennyiünk ízlésvilága 19. századias poétikákon bazírozódik, na és ennek lebutított verzióját nyomjuk rájuk. Vesd össze egy 3 év körüli kisgyerek kornyikálását, rajzikálását és elementárisan kreatív nyelvelését a kortárs (értsd: nem egyszerűen ma készült, hanem az avantgarde-ot, és az azt követő poétikákat (is) mozgató művekkel, meglepő egybeeséseket tapasztalsz. Erről folyik aztán a kődurva lenevelés. Egy kicsi még minden vonalat mintegy magából húz elő, nem királylányt/katonát, de a saját-magát, az ént rajzolja, azt beszéli (el), magáról beszél ki. Csak később verjük bele a perspektívát. A szolmizálást, a szabályt, meg a gyerek(nek való) tematikát. Jobb esetben amúgy, mert a középosztály legalább vesz a kölykének Halász Jutkát, obligát mesekönyvet, válogat a tévécsatornák közt, és elviszi a Varázsfuvolára. No és ezt az alapot erősíti föl, „veszi ki” belőle a lebutítottságot az iskola, egyszer s mindenkorra világossá téve, hogy a milyen a(z igazi, komoly) művészet: vers = Petőfi, komolyzene = Beethoven, festészet = Munkácsy, tánc = Hattyúk tava, = regény Jókai, hagyomány = néptánc stb. Egy átlag-művelt számára ez olvasható: ezt (nem) fogja olvasni (mert unja). Persze, le lehet jönni erről. A kiváltságosoknak. A kiváltságosok elitjének, mert, tapasztaltam, az elképesztő giccshalmaz Megasztárt sem csak a misera plebs nézi. Mert az óvodába beléd vert Gazdag E.-W. Disney-Tinglitangli Zeneszerző poétikákon keresztül „olvasol”, veszel be – ha egyáltalán beveszel – műveket, és maximum tiszteled, de nem érdekel, unod, egész szervezeted érzi, hogy nem neked szól. A kortársaid pedig – így szoktál fogalmazni – „nem érted”, neked az magas és kínaiul van, mert nem vált a bölcsőben anyanyelveddé. Közül, ha már nagyon muszáj, csupán azokat leszel hajlandó zsigerileg is akceptálni, amelyek az „anyatejjel” el-sajátított, tehát biztos (19. századi) alapon állnak. Most azt fogod kérdezni, mi a teendő? Vagy már kérdezted is?

 

 

OZ: De kérem tisztelettel, a folyamat talán mégsem ilyen egyszerű, egyirányú és műfüggő, ahogy dolog lebutítását vázolod. A folyamatokat keményen táplálja egy-egy ország – mondjak világrészt? – anyagi, politikai, etikai háttere. És miután úgy megtámogatja, mint amire 2009-re számolhat az ország, a kizárólagos pénzkereső mechanizmusok veszik át a jogart. A művészet(ek)nek nem jut játéktér. A film, a színház – pénz, azaz hatalomfüggő. Az irodalom (és talán a képzőművészet) független képviselői elklimpírozhatnak a diktált kánonnal, az elfogadott metodikával szembe éhenhalásig, de ez aligha változtat az alapvetően hibás konstrukción. Bár szerintem – pedagógusokkal vagyok körülvéve – a probléma magja másutt keresendő. A gyerek nem olvas. Nem és nem. Mi olvastunk, másunk se volt, mint könyvünk, rossz focilabdánk, rissz-rossz diavetítőnk. Így változtatja meg a kor az egymást követő nemzedékek szemléletét, dolgokhoz való hozzáállását. A mai gyerek számára a könyv a tizedik a sorban. Minden elétolakszik. Egyszerűbben befogadható, mert mindent készre süt, ez a tévé, konstrukciós képességén javít, ez a számítógép, és sorolhatnám. Ha egy kultusztárca, netán egyféle módosított NAT ezen változtatni volna képes, az volna a csoda. Arról nem beszélve, ha a szülőnek nincs munkája, cipője, a gyerek nem olvas. Tudom, demagógia, tudom, másfelől is közelíthető, de ennél szikárabb közelítésmód 2008 végén aligha létezik.

KE: Most itt ne akarjuk „a” problémát megoldani – bár mért’ is ne? –, viszont a hanyatlástörténet-diszkurzusba nem csúsznék bele. Először is, a gyerekek ma (ugyanúgy) olvasnak (és nem), mint mindig. Ha úgy jön nekik, ha nem találnak jobb elfoglaltságot. Ne is az olvasásért olvassanak, kincskeresőkisködmönöket pl. ne olvassanak. Ha elolvastatod velük, behalnak: elolvassák, oké, ezzel viszont egy életre leszoktatod őket arról, hogy irodalom. Nem olvasásra ösztönöznék, hanem olyan szövegeket villantanék, amelyeket élvezetből nagyon el akarnak majd olvasni. Eleve nem olvasni kéne megtanítani egy kiskölköt, hanem olyat mutatni neki muszterben, amire ráizgulva kíváncsiságában szinte magától megtanul olvasni. Mai (ízig-vérig mai): saját nyelvén hozzá beszélő, az ő bajaival „foglalkozó” műveket, satöbbi. Rácuppantani az olvasásra, élvezeti cikké tenni, beetetni vele, hogy szokjon csak hozzá, mint a droghoz, legyen függő tőle. S ha majd beleállt ebbe, ha élvez, majd el fog olvasni „régi” szövegeket is, mert kíváncsi lesz arra is, hogy a „mai” miből bújt elő. Hogy miből lett a cserebogár. Akkor majd ”elemez”, „értelmez” meg minden, utánanéz annak, mikor élt Berzsenyi. A – szavadat használva – „pénzkeresés” pótcselekvés, aki felnőtt ezzel tölti e Földön a számára adatott iksz másodpercet, nem ért semmit. Mert mint gyerek, nem kapta meg azt, ami jár neki: nem lett belekerítve a létezésbe. Nem tudta/érezte meg, milyen csodálatos, élvezetes, szórakoztató, kimeríthetetlen, bódító a létezés. Egyedül az érzéki szférádat megragadó művészet alkalmas arra, hogy kigabalyítson pótcselekvéseid hálójából, és visszavezessen magadhoz. Ha nem képes „a művészet” „a népet” az élvezeti szférába kormányozni, rosszul csinálja. Enyhén szólva. A művészet nem elit ügy. Mindenkié. Persze ezt „Mindenki” nem tudja, és itt ebben alapvető az iskola szerepe. De a miénk is, érdekelteké. Nem pénzér’ kéne kuncsorogni, háborogni/megelégedni például, ha ember által nem olvasott irodalmi lapok kapnak elég pénzt vagy sem. Ha a Népet, józsit és macát meggyőz a szöveged, beélvez tőle, Nép(-, józsi- és maca)szerű leszel, s azon nyomban nem te kuncsorogsz majd a pártpolitikusok előtt, hanem ők előtted. Én köpök a válságra. Ha valaki nem köp a válságra – hanem nyafog, meg ehhez hasonló –, nem ért semmit a létezésből. Jól van, én sem értek semmit, de azt nagyon érzem, hogy aki nyafiz, az hazudik. Inkább a hipokrízis, mint a krízis veszélyes, nagyanyám mondta mindig: aki sír, attól el kell venni! Amíg nem halok éhen – és nem halok, senki sem hal, a hajléktalan sem, francba a, na még 1x, a hipokrízissel – addig úgy teszel jól, ha élvezed az életed. Azt az 1 darabot. Horribile dictu olvass, az kevésbe kerül, és kevés kalóriát fogyaszt.

 

    

 

OZ: Esztergomban kétezer embert bocsátanak el január huszadikáig. Ezek fele munkanélküliként ünnepli a karácsonyt. Minden ellenkező híreszteléssel szemben: begyűrűzött, ami begyűrűzött. Ezek az emberek általában betanított munkások, szalagmunkások az itteni gyárakban. Úgy hallom, az NKA hetven százalékkal csökkenti a támogatást, ezzel megszünteti a folyóiratok, az így-úgy, jól-rosszul működő irodalmi műhelyek nagy részét. Azt is hallani, hogy a könyvtámogatások megvonása hasonló arányú. Elképzelhetőnek tartod, hogy munkanélküli folyóirat-, és kiadói szerkesztők tüntetnek a Parlament előtt? Lehetséges, hogy piac rendet rak? A minőségi irodalom és a piac – mióta világ a világ – két szomszédos malomban őrölt.

KE: Ugyan, nincs cipő!, ne gyere te is ilyenekkel! Ne má’ kincskeresőködmönözz te is! Mert akkoriban tényleg nem volt cipő! Akit kirúgnak a szalag mellől, ahol élete döntő részét töltötte nettó rabszolgaként, à la Chaplin Modern idők, az, szerencsétlen, szenved. Mert dunsztja sincs magáról. Arról, hogy mit tegyen, mihez fogjon. Ugyebár, például olvashatna is, de most tényleg, olvasson? Komolyan mondod? De mit? Egyáltalán, hogyan kell olvasni és minek, miért pont mit, miért pont most?, hagyjál békét ilyesmivel. Vagy jó, akkor sétálgasson? Foglalkozzon a lelkével? Vegye észre, h. van lelke? Van neki lelke? Keféljen? Tanulmányozza, milyen rohamosan nő kifelé a kertjében a fűszál, építsen olvadékony hóembert, csókolgassa a gyerekeit, menjen el futni, ültessen epret? Aludja ki magát? Hallgasson (addig) Wagnert (amíg rá nem szokik)? Olvasson? Vagy ezt már mondtam? Vagy csavarja vissza magát 2 és fél évesre, és kezdje elölről, tanuljon létezéstechnikát, tanulja meg a szuper-boldogulást ezen a földön? És kerüljön irgalmatlan’ messzire mindenféle esztergomi borzadály, lélekölő úgynevezett munkahelyet? De kitől tanulja, a mamától meg óvónénitől? És ők kitől tanulják? Ami lapokat illeti: szerinted műhelyek? Szerinted igazán hozzátesznek? Ha folyóiratszerk. vagy, ne tüntessél, baszki, hanem őrjítsd meg Egész Népedet a szövegkínálatoddal. Azzal tüntessél. Akkor kezdődne az igazi munka, ha „munkanélküliekké” válnánk.

 

 

OZ: „Nagyanyám mondta mindig: aki sír, attól el kell venni!” Úgy tűnik, a sírás Magyarország egyik legkedveltebb nemzeti sportja. Valóban úgy látod, hogy nem gazdasági, hanem mentális kérdések a fontosak?

KE: Test, az alap. Ha beteg vagy, nem te vagy. Az anyagi viszonyok fontosak, csöppet sem becsülöm le, de a jellegzetesen magyaros siránkozás nagy hatékonyságban fordít negatívba mindent. Elképesztő cinizmus, mikor politikai pártok és angazsált médiumaik ezt kihasználva még föl is erősítik.

 

OZ: Akkor itten most lekanyarodunk az országról. Milyen évet zár Kukorelly Endre? Tokajban láttalak augusztusban, negyvenöt fok volt, hatmillió szúnyog, mindenki fuldoklott, szenvedett, egyedül te mozogtál a melegtől bénult irodalmárok közt úgy, mint a csikó, aki megnyerte az epsoni derbit. Ilyen az egész éved?

KE: Az nem én voltam, ezen a képen nem ismerek magamra. Épphogy kellően le vagyok lassulva: pár éve azt ígér(get)tem magamnak, hogy kicsit majd kevesebbet járkálok, ez lassacskán magától összejött. Amúgy jól vagyok, nem engedem meg, hogy rosszul érezzem magam. Jó, bár a kelleténél érzelmileg hullámvasutazóbb év volt. Fárasztó év, sok ez-az, hálisten, sok munka is.

 

 

OZ: Úgy látom, lehet, tévedek, a színháziparban kellő mennyiségű ellenséget szereztél. Hatott ez a kedélyhullámzásra, vagy úgy tekintesz rá, mint a munka kényszerű részére?

KE: Erről a tömeg ellenségről nem tudok. Sokan biztos szétsértődték magukat, de még biztosabb, hogy rosszat senkinek sem akartam, és az elhatározásomat, hogy őszintén, elfogulatlanul nézem a színházban, amit látok, a legradikálisabban végigvittem. Ehhez jön, hogy bár ízlés-dologban nem bírok tévedni, 3x – de 2x biztos – mellényúltam. Többször nem. Ez igen sok. 3, az rengeteg, nem bocsátom meg magamnak. És, lévén fogalmam arról, milyen az emberi működés, nem csodálkozom a sértődéseken. Mindezzel együtt azt hiszem, aki gyűlöl, haragszik rám, azért teszi, mert a lelke mélyén baromira megvan neki az Egész. És az Egészben saját maga. Hipotézisem szerint a lélekmélyen mindenki majdnem mindent tud a saját szakmájában. Vagy fordítsam meg, aki nem tud minden, az nincs is benne? Nehogy félreértsd, én természetesen nem vagyok benne a színházi szakmában, ám azzal, hogy elvállaltam a POSZT válogatását, akkor, addig, ezzel az erős gesztussal olyan – megint használom a szót – radikálisan léptem be egy idegen területre, annyira egész lényemmel, annyira komolyan stb., hogy, úgy érzem, egy 10 hónapig tartó pillanatra eggyé váltam vele. Nem tudom, hogy működik ez, de, fura mód, működik. Kis tér, rendkívül rövid idő, hatalmas energia, nem is száz-, inkább tízméteres síkfutás. Gyors vagy, és persze gyorsan vége. Már iszonyúan nem vagyok ott, szép emlék, talán igaz sem volt, meg hasonlók.

 

OZ: Az utolsó mondatot értsem úgy, hogy befejezted a drámaírást is?

KE: A jó Isten fejez be, én csak abbahagyok meg felfüggesztek.

 

OZ: Megmagyarázhatnád ezt. Az ember onnan száll ki, ahol nem érik kedvező impulzusok. Nem arra számítottál, ahogyan a drámádat fogadták? Én ugyan nem láttam, de mintha csak jókat hallottam-olvastam volna felőle.

KE: Darabíráshoz nem szükséges orrnyeregig benne lenni az úgynevezett színházi életben. Jóval kevésbé, mint versíráshoz az irodalmiban, de ezt most nem fejteném ki. Egyrészt kritikailag jól jöttem ki a darabommal, ugyanakkor meg úgy látom, a színigazgatók/rendezők/dramaturgok zöme biztonságra játszva, tutizmusból, kényelemből, a tájékozatlanságuk miatt százszor inkább nyúlnak reflexből klasszikusokhoz, mintsem maiakból vennék, préselnék, rimánkodnák elő a bennük levőt. Molière, Csehov vagy Ibsen, ha végképp nem jut eszükbe semmi, Shakespeare. Molnár és „leágazásai”. Elképesztő hullákat, na jó, molyette ezt-azt bányásznak elő, oszt’ kétségbeesetten aktualizálják: bármit inkább, csak maiakkal nem reszkírozni a nem tudom mit. Siralom. Ha már nagyon muszáj, illik kortársazni presztízsből, szinte kizárólag eleve-színdarabírók színdarabjait veszik elő újra meg újra. Hogy kortársaik szövegeiből dolgoznának, rávennék őket darabírásra, ez nincs a horizontban. A dramaturg(nak inkább) az irodalom oldalán (kéne) áll(nia, mint a színház oldalán): azzal kellene foglalkoznia kemény igazgatói utasításra, rendezői kérésre, hogy bávatag (csak viccelek, nincs ilyen) alanyi költőkből színpadi (és mi nem-színpadi?) szövegeket vasaljon ki. Életem meghatározó élménye, hogy Radnóti Zsuzsa és Lőkös Ildikó olyan helyzetbe hozott, hogy muszáj volt megírnom az Élnek még ezek?-et. Vagy amikor drága Fodor Géza felhívott, mondván, harminc éve nem olvasott ilyen jó darabot. Nem felejtem, a szekszárdi főiskola folyosóján beszélgettem a tanítványaimmal, majdnem leültem a földre meglepetésemben. Vagy mikor Máté Gábor Pécsen, a darabomról való beszélgetésen félbeszakította az opponenst, és olyanokat kezdett mondani, amilyeneket. Nos, akkoriban, abban a pár hónapban felhőtlenül naiv-optimista kisfiúvá váltam. Aztán történt, ami történt, hagyjuk, a lényeg: ekkora hasadás kortárs művek és kortárs befogadás között a történelemben soha nem volt. A színház alapból kortárs ügy, mai ilyen-olyan, sete-suta szövegek is mérhetetlenül fontosabbak, aktuálisabbak, érdekesebbek, mint a tuti Sirály. Azért sirályozok, mert amúgy Csehov a kedvencem.

 

OZ: Félreértem, mintha lehangoltan beszélnél színházi dolgaidról? Pedig mit nem látok (a Napkeltében), Jordán Tamás csillogó szemmel, felvillanyozva beszél arról, hogyan tettél világossá négy sort valami próbán a színészek számára. Nem üti a két dolog egymást?

KE: Semmi lehangoltság. Ha hozzáférnék – értsd: rendelnének tőlem, kiszednék belőlem, ráadásul nagyon erős dolgok jutnának eszembe –, írnék darabot. De mindkét kondíció szükséges. Hogy eszembe jut-e valami, az, eddig legalábbis úgy tapasztaltam, leginkább koncentráció kérdése, ám a mai magyar színházi gyakorlat nemigen inspirál arra, hogy odafigyeljek.

 

   

 

OZ: Még egy kérdés, mielőtt rátérnénk a Samunadrágra. Lehet, hülyeség, de én már régen meg szeretném kérdezni, emlékszel-e a percre, amikor rábukkantál a fölöttébb termékenyítő Hölderlin-kötetre, (jól) ismerted-e a költőt, és az első érintésre biztosan tudtad, hogy ezzel munkád lesz? Mert lett.

KE: Hölderlin versei magyar fordításait nézegetve éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmelhet. A szokásosnál jobban nem. 1993-ban Svájcban, egy német kiadónál vendégeskedve kaptam ajándékba egy német Hölderlin-kötetet, ennek olvasgatása nyomán kezdtem bele azokba a szövegekbe, amik aztán belekerültek H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. című könyvembe. A termékenyítő (félre)értés termékei.

 

 

 

OZ: Értelmeznéd néhány szóban ezt a mostanában közismertté vált kifejezést, hogy „svéd gyerekvers”, hogy az olvasó értse, miről beszélünk, amikor rátérünk a Samunadrágra?

KE: Igazából fogalmam sincs, mi ez. Mondják, volt egy ilyen című (?) könyvecske, és páran ehhez hasonlítják a Samut. Majd utánanézek.

 

OZ: Úgy tűnik, mintha a Samunadrág nem múlna el. Látom ismerősöknél, és az olvasói élményt is látom. Maga a szöveg különleges, hiszen szinte ugyanazt a modort, szókészletet hozza, amit amúgy is használsz: hiába egy kislány és egy kisfiú, te vagy az utolsó vesszőig, némiképp megbolondítva a gyerekszáj őszinteségével, furcsaságaival. Az író a legtöbb könyvét becsukja, és kész. Jön a következő. Viszont mintha a Samunadrág után jobban odafigyelnél a gyerekekre, az oktatásra, egyáltalán oktatáspolitika és irodalom viszonyára.

KE: Ezért is furcsa ez a „svédezés”. Ezek szerint én eleve svéd vagyok? Mint Zlatan Ibrahimovic? Viszont igaz, hogy olvasható a könyv a „bevett” gyerekirodalom erős kritikájának, és talán így, ezen a munkán keresztül kezdtem ennyire figyelni arra, miként teszi lehetetlenné az iskolai oktatás a kortárs művészetet.

 

OZ: Végére egy kézenfekvő kérdés, amit nyilván gyakran feltesznek a könyvecske rajongói: a Samunadrág (hat és háromnegyed éveseknek) megszületése óta két főszereplőd új korba lépett. Várhatja az olvasó a folytatást?

KE: Van jó néhány tervem, épp most írtam meg Szigeti Lászlónak, a kiadómnak, és Mészáros Sándornak a következő tizenkét év könyv-projektjeit. Persze azt még meg is kell majd élni, túlélni, és legyen akkor ez az első számú terv. Úgynevezett gyerekirodalom nem szerepel a 12-ben. Persze bármi lehet. A Samunadrág a kedvenc könyvem. Nem biztos, hogy túl tudnám dobni. Lehet, nem is akarom túldobni.

 

PS.

OZ: Rendben lévőnek tűnik, de mintha a "svéd gyerekversből" billegve jöttünk volna ki. Biztosan rosszul kérdeztem.

KE: Nem, csak ezt a hülyeséget tényleg le akarom rázni a könyvről.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.