Ugrás a tartalomra

Láng Eszter: „Dalolok inkább, akkor nem kell bocsánatot kérnem” (Vass Tibor új könyvéről)

Pedig Vass Tibor nem tesz mást, csak egyszerűen leírja az életét. De leírja az enyémet is egyszerre, és talán a tiedet is, aki pedig most épp ezeket a sorokat olvasod. A kertet és a szeretőt és az örök hitvest, az apát, anyát, szomszédot, a madarakat, Liza kutyát, mindenféle macskákat, fákat, égi és földi jelenségeket, szeretkezéseket, találkozásokat, telefonálást, különféle nőket, és már megint úgy érzem, benne járok az életében, 

 

 

Láng Eszter

Dalolok inkább, akkor nem kell bocsánatot kérnem” [*]

 

(Recenzió Vass Tibor nem sok sem című kötetéről, Válogatott és új versek, Part Könyvek, 2008, 182 oldal)

 

Bodor Béla azzal kezdi 2004-es kritikáját Vass Tibor költészetéről[**], hogy nehéz eldönteni, hogyan is beszéljünk róla. Mivel engem nem kötnek a hivatásos irodalmárok béklyói és elvárásai, nyugodtan kezdhetem azzal, hogy lelkendezem, ahogyan tettem ezt korábbi könyve esetében is. A lelkendezés pedig azért, mert örülök. Karácsony előtti örömnek indult volna ez, ha a magyar posta az elsőbbségi, ajánlott és bőven megfizetett levélküldeményt időben kézbesítette volna. Nem tette azonban, mert gyorsan változó világunkban vannak még állandóságok, a posta defektes szolgáltatásai és az inflációs rátánál magasabb éves áremelései épp ide sorolandók. Lett így aztán a karácsonyra szánt meglepetésből újévi ajándék, s vele együtt meglett az öröm, ha késve is. Azt kérdezheti persze a felkent kritikusok hada, mit számít Láng Eszter öröme, és hogyan kerül egy recenzió elejére, ha már erre vállalkozik megint. Csak hát számít, tetszik, nem tetszik. Ugyanis fent nevezett kizárólag akkor ír kritikát, recenziót, ilyesmit, ha szereti, és nagyra becsüli a művet. Olvas pedig eleget, kedvtelésből. Élvezeti cikk tehát az olvasmány, és egyáltalán nem mindegy, hogy kényes (irodalmi) gyomrát megterhelő, nehézkes, verítéktől bűzlő, netán émelyítő pancs kerül elébe (ezt gyorsan otthagyja, mielőtt gyomorrontást kapna tőle), vagy könnyed, új ízeket kínáló, fogyasztásra ingerlő étek.

Vass-étek. Foga ezen nem csorbul ki, van neki pedig, ha nem is éppen harminckettő, de van mégis bőven, ahhoz meg aztán igazán elegendő, hogy komótosan végigrágja a kötet minden lapját. Sok nem sem tántoríthatja el attól, hogy megírja, miért örvendezik fennhangon a Vass-optikumnak, -optimumnak. Selyemmel kendőzött özvegyasszonyként kerek kabinablakban nosztalgiázik, teljesen belemerülve a Vass-nyelv, -nyelvezet rétegeibe, mélységeibe, titkaiba, játékaiba. Néha mintha filozófus szólna a Vass-műből („csak a semmi az örök”- 55. old.), de úgy, megsokszorozva a létezést, mint ha a folyó, amelybe nem léphetünk kétszer egymás után, mert mindig mássá lesz közben, mintha ez a folyó és mása egyszerre lenne, és egyszerre lépnénk bele mindkettőbe: „A műsorban többféle Jézuskát várunk.” (75. old.). Máskor meg „A fölösleges emberek észlelni fogják,/hogy az előbb az egyik kezébe fogta a könyvet/és másikkal csapott a fejéhez,/utóbb a másik kezébe fogta a könyvet/és az egyikkel csapott a fejéhez,//azt hiszik, fölöslegesen ismételte meg a jelenetet/holott ön a megmondhatója,/hogy egyik jelenet fölöslegesebb volt a másiknál” (71. old.). És nem tudhatod, kedves Olvasó, (nem tudhatom én sem,) fölösleges vagy-e, úgy egyáltalán, ha gondolsz néha ilyesmire.

 

Cseles ez a mi költőnk: úgy írja a verseit, hogy amikor olvasom, valahogy mindig ott vagyok, ahol ő, azt látom, amit ő, azt érzem, amit ő, azt gondolom, amit ő, az vagyok, akinek ő gondol, más vagyok, mint aki vagyok, egyszerre vagyok önmagam és másmagam – lásd fentebb – megsokszorozva íme saját valóságom.
Pedig Vass Tibor nem tesz mást, csak egyszerűen leírja az életét. De leírja az enyémet is egyszerre, és talán a tiedet is, aki pedig most épp ezeket a sorokat olvasod. A kertet és a szeretőt és az örök hitvest, az apát, anyát, szomszédot, a madarakat, Liza kutyát, mindenféle macskákat, fákat, égi és földi jelenségeket, szeretkezéseket, találkozásokat, telefonálást, különféle nőket, és már megint úgy érzem, benne járok az életében, benne vagyok, ott vagyok a kellős közepén, járkálok a kertjében és érzem (ismét, ahogyan négy évvel ezelőtt is) Zinocskának-friss fűnek az illatát, vele vagyok a büfékocsiban is, a tájban is és a hetedik emeleti panellakásban is, és én is „félbevágott szilvákat ejtek/Berci bácsi pálinkájába” (73. old.), s ugyanúgy „hatnak rám a hétköznapi dolgok” (78. old.), ahogyan őrá. Elcsodálkozom azon, ahogyan képes leírni a szeretkezést (A testes nő felsóhajt, 115-116. old.) finoman, diszkréten, mégis igazul, semmi hazugság, semmi mítosz, semmi pornográfia vagy durva szó, semmi túlzás, semmi ködösítés. És örülök, hogy van Feszültségmentes vers (85. old.), Medvehagymás vers (155. old.), K. jó vers (100. old.), Fölösleges vers (64. old.), Még fölöslegesebb vers (65. old.) és Versfölöslegesség-megkérdőjelező vers (66-67. old.), továbbá  Ingyenes vers (60-61. old.) és Esetleg rossz vers (62-63. old.), miközben azért a magam részéről van egy sejtésem, hogy „minőségét korlátlan ideig megőrzi”, de tudom (miképpen tudja ő is), hogy „csak a semmi az örök”, ám  legalább „tolsztoj terebélyes árnyékában minden befejezhetővé válik” (56. old.). Néha megérint egy finom, tüllfüggöny meglebbenésére emlékeztető elégikus hangvétel, pl. „Szárnyak megszökött illata a délután” (77. old.), a „lennék vérköreitekben növekedési hormon” (123. old.) soráról pedig eszembe jut valahogy József Attila, miközben mégis egészen vasstiboros az egész.

Olyan a kötet, olvastatja magát: ha neki kezdesz, nem akarózik abbahagyni. Tudod, hogy dolgozatot kell javítanod, mégis tovább olvasod, agyadban, szívedben érzed az ízeit, Vass-ízeket, mert jól csak a szíveddel érezheted, ugyanúgy, ahogy jól látni is csak a szívünkkel tudunk (lásd bővebben Saint-Exupérynél).

Ugye nem várod el, nagyérdemű Olvasó, hogy elmondjam azt is, hány részre tagolódik a 182 oldalas kötet, melyek a régi és új versek, milyen koncepció alapján alakult ki a struktúra, mennyire gondos a szerkesztés és szép a kivitelezés. Nem várod el, hogy azzal untassalak, mennyiben hagyományos és mennyiben modern Vass lírája, hogy előrángassam hajdani stilisztikai és verstani tanulmányaim maradékát, és valamiféle összehasonlításba kezdjek, bebizonyítandó, hogy mennyire értek a műelemzéshez (amitől minden normális gimnazista megutálta az irodalomórákat). Ez a recenzió nem arról szól. Csak fel szeretném hívni a figyelmedet, hogy itt egy fiatal (vagy már nem is annyira fiatal?) költő, újabb kötettel, ám a már megszokott és jól felismerhető egyéni hanggal, egyéni látásmóddal, egyéni nyelvhasználattal és -teremtéssel, (nyelvében él a nemzet és Vass Tibor), és hogy nagyon jó olvasni őt.


* A cím idézet Vass Tibor Erdélymikinap c. verséből (54. old.)
** Bodor Béla: „...Vass vagyok, a teremtés korrodáltja...” (Vass Tibor: Esőnap), Holmi, 2004/1, 101. old.
*** Láng Eszter Vass Tibor Bevallás garnitúrájáról (Orpheusz Kiadó, Budapest, 2004, 104 oldal, megjelent 300 számozott példányban), Szépirodalmi Figyelő, 2005/1, 110-112. old.)


Kapcsolódó: A Spanyol birodalom ötödik születésnapja - Interjú Vass Tiborral:
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/398

 


VASS TIBOR

 

1968-ban született Miskolcon. A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanító-népművelés szakán diplomázott 1989-ben. Az Észak-Magyarország újságíró stúdióját 1990-ben végezte. Dolgozott általános iskolai tanítóként, volt sajtófőnök, művészeti előadó és múzeumi népművelő. 1998-tól szabadfoglalkozású. 1995-1997 és 2001-2005 között az Új Holnap, 1994-ben a Déli Hírlap, 1996-1998 között az Észak-Magyarország irodalmi szerkesztője, 1997-1998 a Hajdú-Bihari Napló, a Kelet-Magyarország és az Észak-Magyarország közös mellékletének irodalmi szerkesztője, 1998-2000-ben a Tipp magazin filmkritikusa, 1999-től a Parnasszus költészeti folyóirat és a Parnasszus Kiadó olvasószerkesztője. 2004-től a Spanyolnátha művészeti hálóterem (www.spanyolnatha.hu) alapító főszerkesztője. 2006-tól a Miskolci Nap és a romániai Új Magyar Szó rovatgazda tárcaírója. 1995-1996-ban a Miskolci Bölcsész Egyesületben magyar irodalmat tanít. 1998-2003 között, megszűnéséig a Miskolci Postaigazgatóság sajtóreferense. Megalapításától fogva, 2003-tól a Károly Róbert Főiskola pr munkatársa, kreatív szövegírója. 1989-től jelennek meg versei, novellái, 1994-től szerepel kiállításokon, vizuális költészeti munkákat, grafikákat mutat be. 2001-től szerkesztője a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál irodalmi-képzőművészeti antológiájának.  A Kossuth-díjas írók sorozatban Sarkadi Imre, Illyés Gyula, Füst Milán köteteit gondozta. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának titkára. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Írószövetségnek, a Szépírók Társaságának, József Attila Körnek, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, a Kapos ART Képző- és Iparművészeti Egyesületnek, alapító tagja a Magyar Elektrográfiai Társaságnak.

Legutóbbi kötetei

Hamismás (versek, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2000)
Fürge újak könyve (versek, Szépmíves Kiadó, Miskolc, 2000)
Előzuhany kötelező (versek, Bereki Irodalmi Társaság, Berekfürdő, 2002)
Esőnap (versek, Parnasszus Kiadó, Budapest, 2003)
Bevallás garnitúra (versek, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2004)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.