A rönktelep a város szélén húzódott, onnan cipelted két napon keresztül az embertelenül súlyos gerendákat a piactérig, elkerülve a szélesebb és forgalmasabb utcákat, nehogy egyéb bonyodalmakba keveredjél. Miután sikeresen végeztél ezen utolsó feladatoddal is, lihegve, csaknem önkívületben aludtál huszonnégy órán át egy bokor árnyékában. Másnap, valamennyire feléledve, néhány erős vaskapoccsal összeillesztetted a kereszt két elemét. Végeztél hát.

Egy születésnap végkifejlete

Az előzmény
Mondhatnám, hogy idegen voltál? Semmiképpen. Talán inkább valami olyan furcsa bolygó, amelyről mindig tudtam, de amelyet sok fényév választott el tőlem, amelyhez életem pályája a lehető legritkábban közelített, egy emberbolygó, akivel nagyon kevés szót váltottam, de ezek a gyér szavak egy idő után mindig leülepedtek bennem, és ott lüktettek mintegy visszhangként következő találkozásunkig.
Ez a furcsa kapcsolat tette, hogy barátomnak tekintettelek, szóval el-elvétett jelenléted, kevés, jól megmért szavad és a többi, ami megkülönböztetett számtalan bőbeszédű és magas eszméjű ivócimborámtól.
Harmincharmadik születésnapodon beállítottam kis, bérelt padlásszobádba, persze hívatlanul, egyedüli vendégként és különösebb bevezető mondóka nélkül újságpapírba tekert, ragasztószalaggal átkötött csomagot nyomtam a markodba.
Szó nélkül átvetted, majd hideg csapvízzel felöntött neszkávét tettél elém plasztikpohárban, kanál nélkül, hadd kavarjam fel régi szokásunk szerint a hosszúkás kávéstasakkal. Mindketten mosolyogtunk, aztán, miközben a kávét szürcsölgettem, kibontottad a csomagot.
Három, durván megmunkált rozsdás és ijesztő méretű szeg volt benne. Olyan, amilyent talán csak sok évszázaddal ezelőtt lehetett kapni holmi római piacon vagy kovácsműhelyben. Magam sem emlékszem, mikor és hol szereztem őket.
Egyáltalán nem lepődtél meg, mindössze a szokásosnál kissé figyelmesebben fürkészted a cigarettafüstből fel-felbukkanó, ide-oda ugrándozó szembogaramat.
A további események aztán önmaguktól gyűrűztek tovább, huszonegyedik századi sorsodnak (sorstalanságodnak?) köszönhetően.

A piactér
Hatalmas pókhálóhoz volt hasonló. Pontosabban különböző, távolabbi rögzítőpontokból kiinduló számtalan keskeny utcácskából tevődött össze, amelyek egy központi arénában találkoztak akarva-akaratlanul, bárhonnan bármerre vették is kezdeti irányvonalukat.
Itt, a modernnek tervezett, de erőltetett ízléssel kialakított piactéren zsúfolódtak össze a tökéletes rendszertelenséggel egymásba toluló, rikító színekben förtelmetlenkedő butikok is.
A központi padok a koldusok tanyáját-fekhelyét képezték, de homogén réteget alkottak itt ugyanúgy a hajléktalan félkegyelműek, a drogfüggők meg a lázadó különcök is.
És attól a bizonyos naptól kezdve te is közéjük tartoztál.
Első rendhagyó éjszakádat egy kopott padon töltötted kartondoboz takaró alatt. Hideg, csillagos éjszaka volt.
Kora reggel azonban már munkához láttál.
Először is „átlépésed” kellékeit, tartozékait kezdted gyűjtögetni, úgymint hosszabb-rövidebb, gyalulatlan deszkadarabokat, szegecseket, csavarokat, különféle szerszámokat.
Persze rövidesen megjelentek a szájtáti, bamba sznobizmusba görcsölődött idegenek, deszkavékony vagy bálnatestű turisták, egyszerűen kíváncsiak vagy neurotikusan rángatózó nézelődők, akik rágógumit kérődzve kérdezősködtek, ám kevésbé értve egymást nemsokára előkapták videokameráikat, fotó-mobiljaikat és éhesen hunyorogtak minden vezércikket sejtető eseményre hatalmas dioptriájú szemüvegeik mögül.
Ahogy koporsód, amelynek ácsolásán munkálkodni kezdtél, formát kezdett ölteni, a bámészkodók száma is hatványozottan megnövekedett, mert tény, hogy mégis csak egyedi jelenség voltál te ott deszkáiddal, szegecseiddel, mérőléceddel.
Nem siettél, meg aztán a koporsót is a lehető legigénytelenebbre tervezted.
Minden simán haladt volna, csakhogy bizony előfordult, és nem is egyszer, hogy bekísértek a rendőrőrsre igazolás és úgymond kioktatás végett, de hát nem lévén sem különösebb csend-, sem rendháborításról szó, pár óra után szabadon engedtek.
Végül a koporsó elkészülvén, méretre kipróbáltatván, a látszólag egyszerűbb, ám sokkal nagyobb erőt igénylő munkába vágtál.
Természetesen két nagyon masszív, súlyos farönkre volt szükséged, mely kellékek biztosították volna majd koporsóba kerülésed végső aktusát.
A rönktelep a város szélén húzódott, onnan cipelted két napon keresztül az embertelenül súlyos gerendákat a piactérig, elkerülve a szélesebb és forgalmasabb utcákat, nehogy egyéb bonyodalmakba keveredjél. Miután sikeresen teljesítetted ezen utolsó feladatodat is, lihegve, csaknem önkívületben aludtál huszonnégy órán át egy bokor árnyékában. Másnap, valamennyire feléledve, néhány erős vaskapoccsal összeillesztetted a kereszt két elemét. Végeztél hát.
És én mindezt láttam, sőt napról napra figyelmesen követtem, de nem szólhattam közbe, nem annyira gyávaságom, mint inkább fatalista, talán beteg elkötelezettségem miatt.

A végkifejlet
Körülbelül tíz nappal az előkészületek megkezdése után hozzáfogtál végső fellépésed véghezviteléhez.
Kevéssel hajnalhasadta előtt, egy gránitkőre állva néhány szót intéztél az immár szép számban összesereglett tömeghez.
Kopott, koszos farmered, szakadozott kockás inged jelét sem adta valamiféle karizmatikus kisugárzásnak, szöveged sem volt különb:
– Anyám azon a napon szült engem, amely megengedhette, hogy ezen a napon eltávozhassak – így kezdted beszédedet.
– Higgyék el, nem én akartam ezt, hanem az események alakulása. Valaki nemrég megemlékezett harmincharmadik születésnapomról, ajándékát pedig méltóképpen meg szeretném hálálni.
Nehogy azt higgyék, hölgyeim és uraim, hogy közeli távozásom a legkisebb mértékben is megváltoztatja majd életük menetét.
Nehogy azt higgyék, mert csalódni fognak, azt pedig nem szeretném.
Az egyetlen változó alany én magam leszek. No, lássunk hozzá.
Ráfeküdtél a keresztre, a lehető legmegfelelőbb pozícióban, majd kezedbe vetted az első irdatlan szeget.
Két lábfejedet egymásra helyezted és a jobb kezedben tartott kalapáccsal hatalmas erejű csapást mértél a szeg kocka alakú fejére, amely azonnal szinte tövig hatolt a fába.
Sokan hisztérikusan visítozni kezdtek, rádöbbenve, hogy túllépted a határt, hogy több ez egy jól felépített színjátéknál.
Sötét vér csordult elő az immár összekovácsolt lábfejekből, ám furcsa módon fájdalmat nem éreztél. Csupán valami zsibbadásféle húzódott fel egészen combod közepéig.
A második szeget pár perccel később bal csuklódba ütötted, ekkor már ellenőrizhetetlenné vált a tömeg, egy ferde szemű nő elájult, sokan mobiltelefonjukon klimpíroztak veszettül. Teljes lett a nyelvzavar.
– Jöjjön már valaki! – hörögted rekedten. – Még maradt egy szeg! - Szinte könyörögve néztél körül, ám az imént oly kíváncsi embergyűrű mintha hirtelen eltűnt volna.
Akkor, egyetlen szabad kezeddel inged zsebéből papírcetlit, ceruzát kapartál elő, és maradék erőddel írni kezdtél valamit.
Sikerült befejezned, mielőtt a mentősök megérkeztek. A papír a kockakőre hullott, ott hányódott, végül én vettem fel. Kedves, naiv, születésnapi köszöntővers volt. Szövegét több okból kifolyólag nem közölhetem.
Téged természetesen elvittek valamerre, a nép is lassacskán szétszéledt.
Már esteledett, mire örvénylő gondolataim engem is haza sodortak.
Mindent összegezve elmondhatom, hogy végignéztem egy ember részleges születését és halálát. Sőt személyesen hozzájárultam mindehhez. Azóta is úgy érzem, nagy a tartozásom. Meggyőződésem, hogy az utolsó, harmadik szeget nekem kellett volna beütnöm a keresztfába. A végkifejlet teljessége végett. Itt azonban tévedtem, sőt óriási mulasztást követtem el, amelynek súlya minden bizonnyal életem végéig kísérteni fog, hiszen barátod, ítélőbírád, tökéletlen hóhérod voltam egy időben, és mindez egy furcsa, de elkerülhetetlen dráma kedvéért.
Néha látom (álmodom?), hogy elindulsz velem, valahonnan nagyon távolról a város irányába, kikötünk a kis padlásszobában és elém teszed a jéghideg csapvízzel felöntött neszkávét, persze csak úgy, kanál nélkül.
És szó nélkül, rebbenéstelen szemmel figyeled a sűrű cigarettafüstből előbukkanó, zavartan ide-oda ugráló szembogaramat.
Hát ennyi volt… egy születésnap… a harmincharmadik.